
Kiss László (1947–2019)
közművelődési és kulturális szakértő, rendező, szerkesztő, Radnóti-, Csokonai- és Bessenyei-díjas szakember
A Magyar Versmondók Egyesületének elnöke, a Magyar Szín-Játékos Szövetség alapító elnöke és tanácsadó testületének tagja, a Versmondó folyóirat főszerkesztője volt.
Kiss László, aki a Magyar Versmondók Egyesülete mellett a Latinovits Emlékmű Alapítvány kuratóriumi elnöke, a Magyar Szín-Játékos Szövetség alapítója és az Országos Diákszínjátszó Egyesület egyik életre hívója volt, elvitathatatlan érdemeket szerzett az amatőr művészeti ágak kibontakozásában, a hazai és Kárpát-medencei tehetségkutatásban és tehetséggondozásban.
Főszerkesztője volt a Versmondó című, negyedévente megjelenő szakmai folyóiratnak.
Nevéhez fűződik a Neszmélyi Vershajó és elődje, a balatonszemesi és a bajai versmondó táborok létrehozása. Hozzá kötődik az általános iskolások legnagyobb versenye, a Regösök húrján… gondozása, szervezése, számos diák- és amatőr színjátszó találkozó megálmodása éppúgy, mint a Bujtor István Filmfesztivál elindítása, a Latinovits versmondó találkozó megalapítása, valamint a Ki viszi át a szerelmet díj megalapítása.
Kiss László 1947. június 5-én született Budapesten, nehéz sorsú családban. 1973-ban népművelés-könyvtáros szakképesítést szerzett, majd 1981-ben az ELTE Bölcsészettudományi Karának népművelés szakán végzett. Az amatőr színjátszás szervezésével, rendezéssel már a hatvanas években foglalkozott. Kaposvári évei után 1978-ban költözött a fővárosba, miután megismerte feleségét, az ugyancsak a közművelődésben tevékenykedő Kiss Mariannát. Kiss László a Pataky Művelődési Központban dolgozott előadóként, majd Józsefváros művelődési osztályának csoportvezetője, 1982-től a Művelődési Minisztérium főelőadója lett. 1988-tól az Országos Kisipari Szövetkezet osztályvezetője, majd 17 éven át a Kulturális Minisztérium vezető-főtanácsosa volt. Nyugdíjas éveiben a Magyar Művelődési Intézet munkatársakét dolgozott.
Megannyi versenyen helyet foglalt a szakmai zsűriben. A Magyar Versmondók Egyesülete révén tevékenyen bekapcsolódott a hazai és határon túli testvériskolai programokba, színházi nevelési programokba, valamint segített hét regionális NépmesePont létrehozásában. Innovatív, modern, de tradíciótisztelő szakember volt.
Munkájáért kétszer is Miniszteri Dicséretben részesült, 2000-ben Radnóti-díjjal tüntették ki, 2003-ban megkapta a Honvédelemért Érdemérmet és a Magyar Kultúra Lovagjává avatták, majd 2005-ben Bessenyei-díjjal, aztán Csokonai-díjjal tüntették ki.
2018-ban Gyémánttengelyen címmel jelent meg életrajzi kötete, amelyben a vele és róla készült interjúkat, portrékat, elemző írásokat olvashatjuk. „Szerelmet, életet, egzisztenciát köszönhetek a versnek”– vallotta. A TEMI Fővárosi Művelődési Házában és a balatonszemesi Latinovits Zoltán Művelődési Házban emléktábla őrzi emlékét, kifejezve az életműve előtti tiszteletet.